Mindenkilapja.hulove You FcBarcelona
A klub megalapítása a svájci születésű Hans Gamper nevéhez fűződik, akinek katalán beceneve Joan volt. Gamper 1899. október 22-én hirdetést adott fel a helyi sportmagazinban, egy barcelonai székhelyű labdarúgócsapat létrehozásának céljával. 1899. november 29-én Gamper elnökletével Gimnas Soléban került sor az egyesület első gyűlésére. Az összejövetelen résztvevők névsora a következő volt: Hans Gamper, Gualteri Wild, Lluis dOssó, Bartomeu Terradas, Otto Kunzle, Otto Maier, Enric Ducal, Pere Cabot, Carles Pujol, Josep Llobet, John Parsons és William Parsons. A gyűlés határozata alapján megalakult a klub, melynek első elnöke Gualteri Wild lett, aki feladatai mellett játékosként is szerepet vállalt a csapat munkájában.[1]
A csapat első mérkőzésére Bonanovában került sor, egy angol kivándorlókból álló csapat ellen. Az összecsapást az angol együttes nyerte meg 1:0 arányban. A meccs érdekessége, hogy az angol csapatban néhány Barcelona játékos is szerepelt a mérkőzés során. Az egyesület első, saját tulajdonú hazai pályájának hivatalos megnyitójára 1909. március 14-én került sor.[1]
A klub az 1901-1902-es évadban megnyerte a Macaya Kupát, az 1904-1905-ös és az 1908-1909-es szezonban pedig katalán kupát. Az utóbbin 1922-ig még nyolc alkalommal diadalmaskodtak (1910-ben, 1911-ben, 1913-ban, 1916-ban, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben és 1922-ben). Emellett a spanyol labdarúgókupában is eredményesen szerepelt a csapat és több alkalommal is sikerült elhódítania a trófeát (1910-ben, 1912-ben, 1913-ban, 1920-ban és 1922-ben).[1]
1920-tól 1950-ig [szerkesztés]
1922-ben került felavatásra a Les Corts Stadion, mely a klub egyik legsikeresebb időszakának lett a helyszíne. Az egyesület első aranykorát 1919-től 1929-ig élte. A klub sorozatban öt alkalommal nyerte meg a katalán kupát, emellett három ízben (1925-ben, 1926-ban és 1928-ban) hódították el a spanyol labdarúgókupát. Az utóbbi két spanyol labdarúgókupa győzelmet megismételt mérkőzésen szerezte meg a csapat a Real Sociedad ellenében. Az összecsapások hőse a kiemelkedő teljesítményt nyújtó Plattkó Ferenc volt. A magyar labdarúgó tiszteletére Rafael Alberti költeményt írt. A csapatban olyan kitűnő labdarúgók szerepeltek, mint Samitier, Alcántara, Zamora, Sagi, Piera és Sancho. Az FC Barcelona ebben az időszakban vált a katalán hazafiasság szimbólumává. 1924-ben, a klub fennállásának 25. évfordulóján már 12 207 pártoló tagja volt. Az eseményt az ismert plakátrajzoló művész Josep Segrelles örökítette meg. Az első hivatalos spanyol labdarúgó-bajnokságra az 1928–1929-es szezonban került sor. Az FC Barcelona az első osztályban indult és megszerezte az első bajnoki címét, betetőzve ezzel a korszak sikereit.[2]
A pályán kívül azonban számos tényező befolyásolta a klub működését. 1925. június 14-én egy hazai mérkőzés alkalmával az FC Barcelona szurkolói kigúnyolták a spanyol nemzeti himnuszt. Válaszul Miguel Primo de Rivera spanyol diktátor hat hónapra bezáratta a Barcelona hazai pályáját. A büntetést végül három hónapra csökkentették, emellett Gampert lemondásra kényszerítették. A klub alapítója 1930. július 30-án hunyt el. Ebben az időszakban a politikai harcok visszavetették a sport szerepét a spanyol társadalom egészében. Ennek megfelelően az FC Barcelona teljesítménye visszaesett, bár továbbra is voltak tehetséges játékosai Martí Ventolrà, Josep Raich és Josep Escolà személyében. Az egyesület végül pénzügyileg, társadalmilag és a sport terén is válságba jutott. Bár a csapat hat alkalommal diadalmaskodott a katalán kupában (1930-ban, 1931-ben, 1932-ben, 1934-ben, 1936-ban és 1938-ban), a spanyol labdarúgó-bajnokság első osztályában meglehetősen sikertelen volt és számos szurkolót vesztett.[2]
A spanyol polgárháború kitörése után egy hónappal a klub elnökét, Josep Sunolt Francisco Franco csapatai Guadalajara közelében meggyilkolták. A játékosok ekkor Mexikóban és az Egyesült Államokban egy túrán vettek részt és ennek köszönhetően a klub vagyona megmenekült, azonban a csapat fele száműzetésbe vonult Mexikóba és Franciaországba. 1938. március 16-án falangista bombamerénylet érte az egyesület társasági klubját. Pár hónappal később pedig a katalán hazafiasság jelképeként az egyesület francói befolyás alá került. A sok viszontagság következtében a klub tagsága 3486 főre csökkent.[2]
1940. márciusában Francisco Franco támogatója, Marqués de la Mesa Rsta került a klub élére. Ezt követően az egyesület nevét az angolosan hangzó Fútbol Club Barcelonáról a spanyolosabb hangzású Club de Fútbol Barcelonára változtatták. Az eredeti nevet végül 1973-ban vette vissza a klub. Emellett a katalán címer 4 vörös sávját kettőre csökkentették és ezt csak 1949-ben állították vissza. Az 1940-es években stabilizálódott a csapat helyzete. 1942-ben sikerült megnyernie a spanyol labdarúgókupát. A következő szezonban a Real Madrid CF elleni botrányos kimenetelű összecsapás után, melyen a csapat fenyegetettségben játszott, lemondott a Barcelona elnöke. A spanyol bajnoki címet ezt követően 1945-ben, 1948-ban és 1949-ben is elnyerte a csapat és 1949-ben a latin kupában is sikerült diadalmaskodnia. A korszak meghatározó játékosai a következő labdarúgók voltak: César, Basora, Velasco, Curta, a Gonzalo testvérek, Seguer, Bíosca és Ramallets. 1949-ben, a klub fennállásának 50. évfordulóján a Barcelona 24 893 főnyi tagsággal rendelkezett, mérlege pedig 21 katalán, 9 spanyol kupagyőzelem és 4 bajnoki cím volt.[2]
A Kubala-korszak és az 1960-as évek [szerkesztés]
1950. júniusában érkezett a klubhoz a magyar származású Kubala László és ezzel egy új korszak vette kezdetét az FC Barcelona életében. A csapat kiemelkedő teljesítményt nyújtott és ennek köszönhetően az 1951–1952-es és az 1952–1953-as szezonban is sikerült megnyernie a spanyol labdarúgó-bajnokságot, valamint 1951-ben, 1952-ben és 1953-ban a spanyol labdarúgókupát. Emellett az 1951-52-es idényben az FC Barcelona elhódította a latin, az Eva Duarte és a Martín Rossi kupákat is. A legendás támadósor tagjai a következő labdarúgók voltak: Estanislao Basora, César Rodríguez Álvarez, Kubala László, Tomás Moreno és Eduardo Manchón. A kapuban pedig Antoni Ramallets rendkívüli teljesítményével hívta fel magára a figyelmet. A labdarúgó öt alkalommal bizonyult a spanyol labdarúgó-bajnokság legjobb kapusának az 1951-től 1960-ig terjedő időszakban. Ezzel ma is ő vezeti az ezért adományozott Ricardo Zamora-trófea örökranglistáját.[2][3]
Kubala ekkora már a csapat legendás játékosa lett. A magyar labdarúgó 1952. február 10-én egy mérkőzésen egymaga hét gólt szerzett. 1953-ban nem sikerült az argentin Alfredo di Stéfano leigazolása és a labdarúgó a rivális Real Madrid CF-hez igazolt. A csapat népszerűsége, melyben kiemelkedő szerepe volt Kubala Lászlónak, szükségessé tette egy új, nagyobb és korszerűbb stadion megépítését. A magyar labdarúgót 1999-ben minden idők legjobb Barcelona játékosává választották. A ma is használatban lévő Camp Nou Stadion átadására 1957. szeptember 24-én került sor és 90 ezer férőhellyel rendelkezett. Ekkor a klubnak már 40 ezer pártoló tagja volt. 1957-ben ismét sikerült elnyerni a spanyol labdarúgókupát, melyet 1959-ben és 1960-ban újabb bajnoki címek követtek. Emellett a csapat 1958-ban és 1960-ban is megnyerte a vásárvárosok kupáját. Ekkor Kubala mellett már Czibor Zoltán és Kocsis Sándor is a csapat tagja volt. Rajtuk kívül még olyan kiváló labdarúgók szerepeltek a csapatban, mint Evaristo, Eulogio Martinez, Suárez, Villaverde, Olivella, Gensana, Segarra, Gracia, Vergés és Tejada.[4][5][6]
1960-ban Luis Suárez a kiemelkedő teljesítményével az FC Barcelona első aranylabdával díjazott játékosa lett. Ennek ellenére az 1960-as években nem sikerült megismételni a korábbi sikereket. A csapat mindössze három kupasikert könyvelhetett el. 1963-ban és 1968-ban a spanyol, 1966-ban pedig a vásárvárosok kupájában diadalmaskodott a csapat. A klub viszonylagos sikertelensége ellenére mégis egyre népszerűbb lett, mivel a katalán nép egyre inkább a katalán öntudat jelképeként tekintett az egyesületre. Ebben az időben a diktatúra kemény kézzel kívánta elfojtani a katalán identitást. Ennek következtében lett közismert a „Més que un club” (több, mint egy klub) kifejezés is.[4][7]
1970-től és 1988-ig [szerkesztés]
A hatvanas évek – az 1966-os vásárvárosok kupája-győzelem ellenére – kétségtelenül hanyatlást hoztak az egyesület számára, azonban Johan Cruyff érkezése jelentős változást hozott a klub életében. A holland játékos 1973. október 28-án mutatkozott be az FC Barcelona csapatában. Vele a csapat teljesítménye jelentősen feljavult és a Barcelona megnyerte a spanyol labdarúgó-bajnokságot. A szezon csúcspontját a Real Madrid CF 5:0 arányban való legyőzése jelentette. A támadó alakzatban az 1973-ban és 1974-ben is aranylabdával díjazott Cruyff mellett Carles Rexach, Juan Manuel Asensi, Hugo Sotil és Marcial nyújtott kiemelkedő teljesítményt. A bajnoki cím megszerzése egybeesett a klub fennállásának 75. évfordulójával, melynek megünneplése valóságos társadalmi esemény volt. Az évforduló számos katalán művészt, írót és énekest ihletett meg és ekkor született a Barcelona jelenleg is használatban levő indulója a Cant del Barça is.[3][8]
Francisco Franco 1975-ben bekövetkező halála után bekövetkezett Spanyolország demokratizálódása. Ez jelentős változásokat hozott a labdarúgás területén is, mivel ezt követően a klubok igazgatása is demokratikussá vált. Az elnöki pozicíóba Josep Lluís Núñezt választották, aki ezt követően a klub történetében a leghosszabb ideig látta el az elnöki teendőket. Cruyff jövetele azonban nem igazán hozta vissza az aranykorszakot. Az FC Barcelona nyert ugyan egy bajnoki címet, de nem sikerült visszaszereznie az uralmat a spanyol futballban, pedig a vezetőség mindent megtett azért, hogy a Barcelona Spanyolország és Európa csúcsára kerüljön. A klub vezetése számos ismert és világhírű labdarúgót igazolt a siker érdekében. A csapatba olyan játékosok érkeztek, mint Johan Neeskens, Allan Simonsen, Hans Krankl, Bernd Schuster, Diego Maradona, Mark Hughes és Gary Lineker. Ennek ellenére az újabb bajnoki cím elnyerésére csak az 1984–85-ös szezonban került sor. A bajnokcsapat kulcsjátékosai a következő labdarúgók voltak: Javier Urruticoechea, Julio Alberto, Migueli, Archibald, Schuster és a csapatkapitány Alexanco. A következő hazai sikerre azonban az 1990-es évekig kellett várni.[9][10]
A spanyol labdarúgókupában a csapat jóval eredményesebb volt ebben az időszakban és öt alkalommal is elnyerte a trófeát (1971-ben, 1978-ban, 1981-ben, 1983-ban és 1988-ban). A Kupagyőztesek Európa-kupáját pedig két alkalommal nyerte meg (az 1978–79-es és az 1981–82-es szezonokban). A legrangosabb sorozatban, a bajnokcsapatok Európa-kupájában és az UEFA-kupában azonban nem sikerült áttörést elérni. A klub népszerűsége a fenti időszakban egyre nőtt. A tagok száma 1974-ben 66 000, 1978-ban 77 000, 1986-ban pedig már 108 000 volt. Emellett a szurkolói klubok száma is növekedésnek indult. Számuk 1979-ben 96, 1993-ban pedig majdnem 700 volt.[10][11][12]